PTES petitioning the empty sky

www.francsicslaszlo.hu

NGC 1977 és környezete

 
  • objektumadatok:
  • -------------------
  • Orion csillagkép
  • típus: csillagkeletkezési zóna
  • látszólagos fényesség: 7,0 mag
  • látómező: 27'x27'

A jelenségről

 

Méltánytalanul alulértékelt objektum az NGC 1977 reflexiós-köd, és környezete. Ezt legfőképpen a szomszédságában elhelyezkedő Orion-ködnek köszönheti, azonban önmagában vizsgálva egy csodálatos jelenségnek mutatkozik.

  • képadatok:
  • -------------
  • RGB adat:
  • 200/800 Asztrográf - Paracorr-1
  • Canon EOS 350D
  • 4,5 óra/ISO 800
  • szűrő nélkül
  • Pilisszentkereszt/Ágasvár
  • 2011. február
  • -------------
  • Luminance adat:
  • 700/4531 Corrected Dall-Khirkam
  • FLI-PLO09000 CCD
  • 8x180 sec Luminance
  • 2015 január
  • Siding Spring, Ausztrália
  • ---------------
  • A felvétel részben az Itelescope hálózat távcsövével készült

kapcsolódó képek

 
 
 
 
 
NGC 1977
 

Az NGC 1977 és környezete - jelentéktelen objektum?

 

Az NGC 1977-ről és környezetéről készült kép többek között azért is meghatározó a számomra, mert ezen az égterületen található az egyik legragyogóbb reflexiós-köd az égbolton, azok közül, melyek fényének domináns hányadát maga a reflexió adja. Természetesen fényerejét tekintve alulmarad déli szomszédjához, az Orion-ködhöz képest, melynek rendkívül feltűnő emisszisós fénykibocsátása ellenére reflexiós részei is a legfényesebbek a Föld egén. Az NGC 1977 nem csak a reflexió fényerejének tekintetében, hanem a csillagkeletkezés tempójában is háttérbe szorul az Orion-köd mögött. Ennek ellenére kozmikus rangsorban ebben a kérdésben sem kellene szégyenkeznie, hiszen az Orion molekulafelhőben itt zajlik a második leghevesebb csillagkeletkezés. Az NGC 1977 a téli Tejút egyik legfontosabb csillagkeletkezési zónája, sőt a Naprendszertől mért 500 parszek távolságban is az egyik legjelentősebb.
De az igazán fontos tény a számomra, hogy az NGC 1977 régió egy rettenetesen alulértékelt fotós téma. Legtöbbször a Nagy Orion-köd csüngvényeként jelenik meg, aminek általában az amatőr asztrográfok jellemző látómezeje az oka. Ilyenkor a domináns és kidolgozott részlet kivétel nélkül mindig az M42-43, az NGC 1977-re már csak kevés dinamika jut a fényképeken, a ködrészlet kidolgozása elmarad, ezért szinte soha nem láthajuk teljes pompájában.

Tehát, ahogy korábban kiderült, az Orion-köd (M42-M43) szomszédságában járunk, célpontjaink, - ahogy a híres ködösség is - részei az Orion OB1 asszociációnak, és az Orion A molekulafelhőnek is. Az általam kigondolt képkivágás közvetlenül a Trapéziumtól északra az Orion A molekulafelhő metszetét mutatja, ahol egy csillaghalmaz, a hozzá tartozó reflexiós-ködök és egy ezektől markánsan elkülönülő sötétebb régió egyszerre jelennek meg. A két eltérő terület nem csak kinézetében, de fizikáját tekintve is meglehetősen különböző jelenségek. A fényes kék ködösség az NGC 1977 jegyzékszámot kapta, a barna, kavargó por-ködök pedig az Orion 2 és Orion 3 jelű molekulafelhők részletei, ők képezik az NGC 1977 és az Orion-köd közötti, sötétbe burkolózó ismeretlen összeköttetést. Mindkét terület a csillagkeletkezés egyes nyomait viseli magán.


 

NGC 1977, a buborék


William Herschel 1786-ban fedezte fel az NGC 1977-ként katalogizált fénylést. Heinrich Louis d’Arrest 1862-ben és 1864-ben további két fénylő ködös objektumot, az NGC 1973-at és NGC 1975-öt jelölte meg ebben a régióban, melyek szintén a ködösség egészének egyes részei. Ma a csillagászok a teljes komplexumra az NGC 1977-es jelölést használják az egyszerűség kedvéért. Az NGC 1977 felől nem csak folytonos reflexiós, hanem vonalas emissziós sugárzás is érkezik, így az nem csak reflexiós-köd, hanem HII zóna is egyben. A HII zóna a közeli Sharpless 279 déli pereméhez tartozik, ami egy területre esik az Orion sűrű molekulafelhőinek északi határával. Az emisszióért és a terület kékes fényléséért felelős ionizáló csillag a B1 V színképtípusú HD 37018, másik nevén 42 Ori. További fényes köd részletekért, mint az NGC 1973 és NGC 1975 a HD 36958 és HD 294262 jelű (ez utóbbi a felvételen nem látszik) csillagok a felelősek.

A Spitzer űrtávcső 8 mikronos hullámhosszon készült méréseiből kiderült, hogy a HII zóna egy kiterjedt, az infravörös felvételeken jól látható hurokra emlékeztető képződményhez tartozik. Ebből arra következtethetünk, hogy az NGC 1977 is része egy nagyobb, a molekuláris gázok közé vájt kozmikus buboréknak. Illetve azt is feltételezhetjük, hogy a buborék falát a B színképtípusú csillagok ionizálják és késztetik vörös fénylésre. Ott, ahol az emissziós sugárzás a legerősebb, a kozmikus buborék áthatja az Orion 2 és 3 molekulafelhő por és gáz filamentjeit, és a sűrű csillagközi porfelhőket. A Ködösség kék színét a porfelhőkről visszaverődő fény kelti. Csillagászok megmérték, hogy a nagy kék fénylés, az NGC 1977 felé közeledve a molekuláris gázok sűrűsége fokozatosan lecsökken, a kozmikus üreg fala megritkul, vagyis kilyukad a B típusú csillagok sugárzásának hatására.

Az infravörös űrtávcső mérései szerint a kozmikus üreg belsején a B színképtípusú csillagokkal fiatal kistömegű csillagok osztoznak, amelyek összesen 146-an vannak. Ezek legtöbbje a távcsövünk elől elrejtve, a számunkra láthatatlan hurokszerű képződményben helyezkedik el. Az űrtávcső mérései szerint eme csillagok közül 6 darab class0-ás és I-es, vagyis 0. és 1. osztályba tartozik, tehát pre-sztelláris objektum. Azaz olyan protocsillagok, melyek a hidrogénfúzió beindulása előtti stádiumban vannak. A többi 140 példány túlnyomórészt fiatal csillag, többnyire anyagkoronggal. Ők jellemzően class II-esek, vagyis 2. osztályban tartozó csillagkezdemények, a fejlődés előrehaladottabb állapotában vannak.


   

A 2-es és 3-as molekulafelhő az Orionban


Az NGC 1977-től délre, az Orion-ködtől északra, a két fényes ködösség közötti területet az Orion 2 és 3 jelű molekulafelhő (Orion Molecular Cloud 2/3 - OMC 2/3) tölti ki. Az NGC 1977 régiójához képest az égbolton sokkal kevésbé feltűnő ez a terület. A különbséget távcsőbe tekintve könnyen megfigyelhetjük: az NGC 1977 reflexiós-ködjei egy közepes távcsőben már ragyognak, az OMC 2/3 még nagyobb távcsőben is tökéletesen láthatatlan, sötét része ez a kozmosznak. Nem ok nélkül: amíg az Orion-ködben és az NGC 1977 régiójában O és B típusú csillagok a por és gázködök előtt elhelyezkedve azokat megvilágítják, és ionizálják, addig az OMC 2/3 híján van az ionizáló, nagytömegű csillagoknak. Ezen a helyen a molekuláris anyag fényelnyelő közegként jelenik meg, aminek belsejében azonban gázfilamentekbe burkolózó protocsillagok kincsestárát találjuk a Földtől 450 parszek (1500 fényév) távolságra.

A Orion 2 és 3 jelű molekulafelhőt eltérő időpontban katalogizálták. A kettes jelűt, az OMC-2-t 1974-ben írták le, amikor felhőbe ágyazott közeli infravörös források egy csoportját észlelték az OMC-1-től, azaz a Nagy Orion-ködöt alkotó molekulafelhőtől északra. További kutatások néhány évvel később különböző hullámhosszakon még északabbra egy újabb csomósodást mutattak ki, amit 1978-ban különítettek el végleg a környezetétől és OMC-3 jelzéssel látták el.

Az Orion A molekulafelhőben elhelyezkedő OMC 2/3 nem más, mint egy 1,6 x 42 fényév kiterjedésű 5000 naptömegű porból és gázból álló filament, vagyis szál, amit a környező Orion OB asszociációk keltette szuperbuborékok préseltek össze. A filamentben 21 darab szubmilliméteres hullámhosszon is érzékelhető kompakt forrást, class 0 és class 1 osztályú protocsillagokat tartalmaz. A protocsillagok közül némelyik jelentős mértékben rendezi át a gázfilament szerkezetét. Optikai, infravörös és milliméteres tartományú mérések gazdag tárházát találták a csillagkezdemények keltette kifúvódásoknak, melyek üregeket, kagylóhéjszerű alakzatokat vájnak a csillagközi anyagfelhőkbe, és úgynevezett Herbig-Haro objektumokat hoznak létre. Mivel ezeknek a jelenségeknek a többsége a molekulafelhő belsejében helyezkedik el, a látható tartományban készült asztrofotómon nem igazán lelhetőek fel néhány kivételtől eltekintve, melyeket nagítóval kell keresni. Az egyik legfeltűnőbb, jól kivehető csillagkezdeményt rejtő bipoláris ködösség a HH-294, amit néhány társa mellett a fenti részletképen jelöltem. Hasonlóképpen nem lelhetőek fel a barna törpék sem. Ennek ellenére spektroszkópiai mérésekkel sikerült a fiatal csillagkezdeményektől 19 barna törpét, azaz a bolygó és a csillag-lét határán egyensúlyozó égitestet is elkülöníteni.


 

Ionizáló csillagokkal és nélkülük

 

Összefoglalva az eddigieket, a Nagy Orion-köd környezetében sokhelyütt zajlik az aktív csillagkeletkezés. A csillagkezdemények lazán oszlanak el, de enyhe csomósodásokat mutatnak a molekulafelhő sűrűségével összhangban. Ezek a csomósodások az Orion-ködtől észak felé kiindulva az OMC-1 (maga az Orion-köd) OMC-2 és OMC-3 molekulafelhőkben, illetve a sor végén lévő NGC 1977-ben bújnak meg. Megjelenésük azonban különböző. Amíg az Orion-ködben és az NGC 1977 esetében forró, ionizáló csillagok elölről világítják be az általuk kivájt kozmikus buborék falát, addig az OMC-2-ben és 3-ban a nagytömegű csillagok hiányában sötét, fényelnyelő molekulafelhők kavargását láthatjuk.